Ha pofont kap, akkor éppenséggel majd agyonlapítja az a tudat, hogy szinte ízzé-porrá zúzták. És az a legfontosabb, hogy bárhogyan forgatja is a dolgot, mindenképpen az sül ki, hogy elsősorban ő a hibás mindenben; ami pedig a legbosszantóbb, önhibáján kívül, mondhatnám, a természet törvényei szerint hibás. Nekem az a legfőbb hibám, hogy okosabb vagyok mindazoknál, akik körülvesznek. (Mindig okosabbnak tartottam magam 4 mindazoknál, akik körülvesznek, és higgyék el, néha még szégyenkeztem is emiatt. Legalábbis egész életemben valahogy másfelé néztem, és sohase tudtam egyenesen az emberek szemébe nézni. ) Végül azért vagyok hibás, mert ha volna is bennem nagylelkűség, akkor csak még jobban gyötrődnék attól a tudattól, hogy ez teljesen céltalan. Hiszen bizonyára semmit se tudnék kezdeni a nagylelkűségemmel: megbocsátani se tudnék, mert hátha éppen a természet törvényei szerint ütött meg az a sértő fél, a természet törvényeinek pedig nem lehet megbocsátani; felejteni se tudnék, mert bármennyire is természeti törvény ez, azért mégiscsak bántó.
Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező - a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel - valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna - és egy bengáli tigris! Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk?
E logika szerint csakugyan ez az eredmény kerekedik ki. De hát az ember annyira rajong a rendszerezésért és az elvont következtetésért, hogy képes szántszándékkal eltorzítani az igazságot, képes behunyni a szemét, befogni a fülét, csak azért, hogy igazolja a saját logikáját. Épp azért választottam ezt a példát, mert nagyon is csattanós példa. Nézzenek csak körül: patakokban ömlik a vér, mégpedig olyan vidáman, akár a pezsgő. Tessék, itt van az egész tizenkilencedik századunk, amelyben Buckle is élt. Itt van Napóleon, a nagy is, a mostani is. Itt van Észak-Amerika - az örök időre szóló egyesülés. És végül itt van az a karikatúra: Schleswig-Holstein... Hát mit szelídített rajtunk a civilizáció? A civilizáció csak az érzetek sokféleségét fejleszti ki az emberben, semmi mást a világon... E sokoldalúság kifejlődése útján pedig odáig jut az ember, hogy gyönyörűségét leli a vérontásban. Sőt ez már meg is történt. Nem vettük még észre, hogy a legrafináltabb vérontók csaknem kivétel nélkül épp a legcivilizáltabb urak voltak, akiknek a nyomukba sem érhetnek az Attilák meg a Sztyenyka Razinok, és ha ezek nem tűnnek szembe olyan élesen, mint Attila meg Sztyenyka Razin, ennek csak az az oka, hogy túlságosan gyakran fordulnak elő, túlságosan hétköznapiak, megszoktuk őket.
Közismert, hogyan nyomorgott ifjúkorában, hogyan ítélték halálra a Petrasevszkij-körben való részvételéért, hogyan játszották el vele a szadista kivégzési komédiát, hogy azután tíz évet töltsön Szibériában, ebből is négyet gyilkosok, rablók társaságában; ismeretesek magánéletének kálváriái, örökös pénzzavarai, rulettveszteségei, és tudjuk, hogy rettentő betegség kínozta: az epilepszia. Lehetséges azonban, hogy megszállott, szélsőséges természetének éppen erre volt szüksége az alkotáshoz: az örökös kibillentség, rendezetlenség állapotára. Életével, lelki viharaival, szakadék szélére vitt létformájával, és természetesen hőseivel - akik végső soron belőle vétettek - voltaképpen már a XX. századi ember sorsát és gondolatait előlegezte. Ám a modern antihős, az "odúlakó" figurája még Dosztojevszkij nagy művészei felfedezéseinek sorából is kiemelkedik. Vissza Tartalom Az egérlyuk5A nedves hó kapcsán44Utószó135 Témakörök Szépirodalom > Regény, novella, elbeszélés > Az író származása szerint > Európa > Orosz Föderáció Szépirodalom > Regény, novella, elbeszélés > Tartalom szerint > Filozófikus regények Szépirodalom > Regény, novella, elbeszélés > Tartalom szerint > Lélektani regények Szépirodalom > Regény, novella, elbeszélés > Tartalom szerint > Filmregények Szépirodalom > Regény, novella, elbeszélés > Tartalom szerint > Kor- és társadalomrajz Nincs megvásárolható példány A könyv összes megrendelhető példánya elfogyott.
Hát csak utáljátok! Majd kanyarítok én nektek még ennél cudarabb cikornyát is mindjárt... Még most sem értik, uraim? Úgy látszik, fejlettebb, mélyebb tudat kell ahhoz, hogy e kéj minden finomságát megértsék! Nevetnek? Nagyon örülök, kérem. Az én tréfáim persze suták, döcögősek, zavarosak, és önbizalomhiányáról árulkodnak. Ennek az az oka, hogy én nem becsülöm magamat. De hát becsülheti magát valamelyest is egy fejlett tudattal rendelkező ember? 5 Nos, csakugyan: hát becsülheti magát valamelyest is egy olyan ember, aki még tulajdon megalázásának érzésében is megpróbál gyönyört keresni? Most nem holmi émelygős bűnbánatról beszélek. Általában mindig utáltam azt mondani: Bocsásson meg, papa, többé nem teszem - de nem azért, mert nem lettem volna képes rá, hanem ellenkezőleg, talán éppen azért, mert túlságosan is képes voltam rá; de még mennyire! És hányszor kerültem ilyen helyzetbe, amikor még álmomban se követhettem el semmit. Ez aztán mindennél galádabb volt. Olyankor megint csak elérzékenyedtem, szívem mélyéből szántam-bántam vétkemet, könnyeket hullattam, és természetesen becsaptam önmagamat, holott egyáltalán nem is alakoskodtam.
Végül, még ha egyáltalán nem akarnék is nagylelkű lenni, hanem ellenkezőleg, szeretnék bosszút állni a sértőn, akkor se tudnék bosszút állni senkin semmivel, mert bizonyára nem merném rászánni magam még akkor se, ha megtehetném. Hogy miért nem szánnám rá magam? Erről külön szeretnék egy-két szót szólani. 3 Mert például hogyan csinálják azok, akik bosszút akarnak állni magukért, és általában meg tudják védeni magukat? Ha azokat eltölti - tegyük fel - a bosszú érzése, akkor arra az időre egész lényükben semmi egyéb sem marad azon az érzésen kívül. Egy-egy ilyen úr úgy tör célja felé, mint a nekibőszült, öklelő bika, és legfeljebb csak a fal állítja meg. (Mellesleg: az ilyen urak, vagyis a természetes és cselekvő emberek, a fal előtt őszintén torpannak meg. Számukra a fal nem kibúvó, mint nekünk, gondolkodó, tehát semmit sem cselekvő embereknek; nem ürügy arra, hogy feleútról visszaforduljanak, nem olyan ürügy, amelyben a magunkféle rendszerint maga se hisz, de amelynek mindig nagyon örül.
Magától értetődik, nem marad más, mint az, hogy kicsiny lábával legyintsen mindenre, és azzal a mesterkélt megvetéssel mosolyogva, melyben maga sem hisz, szégyenkezve visszasurranjon a lyukába. És a mi megbántott, megvert, kinevetett egerünk abban az undok, büdös lyukban apránként nyakig belemerül a hideg, epés és - ami a legfontosabb - örökké tartó haragba. Negyven éven át egyfolytában fog emlékezni sérelmére, a legapróbb és a legszégyenletesebb részletekig, sőt mindannyiszor még szégyenletesebb részletekkel toldja meg, és tulajdon képzeletével kajánul bosszantja, ingerli önmagát, s maga is szégyelli képzeletének szüleményeit, de mégis mindent előkotor emlékezetéből, mindent végigbolház, képtelen históriákat kohol a maga rovására azzal az ürüggyel, hogy azok is megeshettek volna, és nem bocsát meg semmit. Talán még bosszút is áll, de valahogy rendszertelenül, kicsinyesen, suttyomban, inkognitó; nem hisz sem abban, hogy joga van bosszút állni, sem pedig a bosszúállás sikerében, és előre tudja, hogy ő maga százszorta jobban szenved majd minden bosszúkísérlettől, mint az, akin bosszút akar állni, sőt annak talán meg se kottyan.
Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tudnak bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek. A bűntények miatt az apát úr végül a Szent Inkvizíció beavatkozását kéri. A kor egyik legkönyörtelenebb inkvizítora, Bernardo Gui érkezik az apátságba. Gui alaposabb tájékozódás nélkül eretnek összeesküvésként értékeli az eseményeket, a demokrácia álcája mögött ítélkezik, máglyákat állíttat. A máglyahalálra ítéltek egyike az a fiatal parasztlány, aki a szerelmet jelenti Adso számára… Alessandro Baricco - Selyem A hazájában már elismert írónak számító Baricco számára ez az 1996-ban megjelent könyv hozta el a nagy áttörést, a nemzetközi sikert.
A Feljegyzések az egérlyukból talán az író művészi szempontból legtökéletesebb, legérettebb alkotása. "Odúlakó" hőse rendkívül érdekes figura, aki felismerve a környező világ zűrzavarát, a társadalom fonákságait, feljogosítva érzi magát a hitványságra, hiszen csak azt adja vissza, amit az élettől kapott. Az író azonban nem azonosítja magát odúlakó hősével, s ha szánja is őt, nem fogadja el az egyént az egész világgal szembeállító, abszurd filozófiáját. Kapcsolódó könyvek Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - Ördögök Dosztojevszkij életművének vitathatatlanul legellentmondásosabb s mondhatjuk: legmeghökkentőbb darabja az Ördögök. A már teljesen kiforrott, zseniális alkotó szuggesztív művészettel hirdeti benne történelmi téveszméit. Egy akkoriban nagy port felvert bűnügyet: egy titkos anarchista szervezet politikai gyilkosságának történetét dolgozza fel pamfletjében. Szenvedélyes gyűlölettel ostorozza a "nihilizmust" s a nyugat felől fenyegető "szellemi fertőzést" - ám tragikus tévedésbe esik: forradalomellenes vádirat címén csupán a mozgalomtól távol álló anarchista-terrorista csoportok szélsőséges figuráit állítja elénk.
Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm 6 ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm. Mintha az ilyen kőfal valóban megnyugtatásul szolgálhatna, valóban rejlene benne valami békéltető szó, pusztán azért, mert kétszer kettő négy. Ó, ostobaságok ostobasága!