Látják, hogy sír. – Mi bajod? – kérdi Ádi. Marinka csak pár lépés után tudja kinyögni: – Nem akarom többet látni… Nekem ne mondja ez, hogy kisanyám. És ne csipkedje a nyakamat… S megint sír. – De ti is csak hagytátok! Egy ilyen undok alaktól… És különben is hazudott. Marinka kitörése végképp megzavarja őket. Amúgy is felemás érzésekkel álltak szemtől szembe az üldözött hajóssal – s most még ez is… De ez mégis túlzás. Azért a kisanyámért kár ennyire odalenni. – Szerinted mért hazudott? – Mert olyan. Az arca is olyan. És nem volt egyedül. – Hát?! – Éreztem rajta. Valaki bújt ott a füzesben, azért nem engedett arra bennünket. És a kendő, amin feküdt, azt láttátok? Olyat nem szokott férfi használni, azt valaki hirtelen otthagyta, ő meg hazudott nektek, a "barátainak"… Undok alak. – Rémeket látsz – mondja Zicska kelletlenül. – Jó. Ti tudjátok. De nekem ne beszéljetek róla többet. Szótlanul tiporják tovább a kagylószőnyeget. Semjén percekig állt még a homokpad tetején, s nézte, hogy valóban eltakarodnak-e. Mikor már eléggé eltávolodtak, vállára vette a mélyzöld kendőt, odafüttyentett a fűzbokros sűrű felé.
– Én is szívesen vagyok fönt. – Pedig jó párnát csináltam a szvetteredből. Még meleg. – Képzelem… – Azt hittem, szeretsz más helyére feküdni. – A te helyedre? – Oda is. Ha reggel fölkel apu, én mindig odafekszem az ágyába. Meg este is sokszor, ha későn jön. Aztán elrendezem a párnát… – És nem veszi észre? – Dehogynem. De mindig játszik előbb. "Phű, micsoda meleg macska feküdt itt! " és keresi a macskát. – És téged talál ott. – Mondom, hogy nem. Mikor nyitja az előszobaajtót, gyorsan mindent rendbe rakok. – De el is bújhatnál a dunyha alatt. – Miért nem? Elhallgatnak. Hallják, ahogy Zicska megfordul a deszkafal túlsó oldalán. Ha fölébredt volna, most biztos keresné Marinkát, keresné, és rögtön gyanakodna. "Mit csináltok? " "Látod, hogy semmit" – mondanák. "Már megint zabáltok a hátam mögött? " "Tessék, ehetsz te is belőle. " – És mutatnák az üres kezüket. Ha fölébredt volna. De halkan, hortyogva szuszog. Ádi vár kicsit, majd Marinka térdéhez nyúl, megpattintja a mutató- meg nagyujja körmét.
– Majd kis szándékos szünet után: – Nem vitted el a ladiklakat kulcsát. – Tudom. De nem is volt szükség rá… Nagyobb baj van. Zicska elmondta a mesét a távcsőtokról. Gujdovicsot is. Meg hogy kik kártyáztak a Kapitánynál. De hiába gyújtogatta Marinka a gyufát, nem találták meg. – Hogy… hát ő is fent volt még? – Aha… S furcsán elszorult Ádi torka. De csak ennyit mondott: – A távcsövet különben tokostul hoztad haza. Ha nem tudnád. – Lehet – motyogta. – Akkor biztos itthon lesz valahol. S várt kicsit, hogy Ádi mond-e rá valamit. De semmit se szólt. Befordult a fal felé. XIX. Újabb találkozás a bozótosban Marinka hiába várta másnap a két fiút, egyik se jelentkezett délelőtt. Unalmában kifeküdt a vízpartra, s a cikázó ebihalakat bámulta. A mai nap volt az első, hogy a Kapitány vízmérő oszlopa szintemelkedést mutatott. Ezt érezték a halak? A közelgő áradást? Bolondul csapkodtak a sás között. Olyan lehet az ár nekik, mint nekünk, ha a jól ismert utcák, dombok egyik napról a másikra megnövekednének.
– Halljátok? Így beszél egy jó kislány. Mindig gondol az anyukájára. Most mit csinál az anyucika otthon? Tudja, hogy itt vagy? Marinkának megkeményedik az arca. – Tudja. – Meghalt már… – teszi hozzá zavartan Ádi. Semjén nem szól. Cigarettát kotor elő a nadrágzsebéből, a szájába dugja. – Aha… – dörmögi. – Gyertek, menjünk – mondja Marinka, s elindul a füzesek felé. Semjén felugrik, megfogja a vállát. – Mit akartok erre? – Csak úgy… körülnézünk kicsit – mondja Zicska, majd kellő nyomatékkal hozzáteszi: – Mit őrizgessük a patronokat? A hajós mogorván legyint. – Erre kár mennetek, nincs erre fene se. Legföljebb pár bíbic. S odaáll eléjük, mint valami sorompó. – Inkább azt mondjátok… miféle zűr van még? – Állítólag nyomoznak is – nyögi ki Zicska. – A csendőrség. – Honnét tudjátok? A két fiú elnémul. Kerülik Marinka meglepett pillantását, de Semjén kemény tekintetétől se tudnak szabadulni. – Csak úgy beszélik ezt is? – röhög fel a hajós. – Na, majd bemegyek én holnap! – És megveregeti Zicska hátát.
– Nem akarsz inni? Ádi is ivott, ő is hanyatt feküdt hozzá. Utána a két üveget benyomták a part menti iszapba, és gazt dobtak föléje. Itt majd megtalálják, ha visszafelé jönnek. Szótlanul, zsebre dugott kézzel indultak el az erdő felé. IV. Megbeszélés a Mély-gödörnél. A kegyvesztett pisztoly A Sziget tulajdonképpen csak áradás idején változott szigetté: mintegy másfél méterre emelkedett az árterület fölé. De ha váratlanul megnőtt a víz, itt is elborított mindent. Csak a Kapitány verandás kőházát nem. Kis domb tetején állt, beékelve a fűz- meg a nyárfasűrűbe. Valamikor itt húzódott a védtöltés, a domb annak a maradványa volt. A verandáról a Mély-gödörre lehetett kilátni. Kisebbfajta tó volt ez, óriás fekete nyárfákkal a partján, víztükre mozdulatlan, mint a tengerszemeké. A közepe táján, egy bizonyos helyen ki lehetett tapintani evezővel az egykori zsiliphíd cementoszlopának a tetejét. Egy régi gáttörés pusztította el a zsilipet, akkor keletkezett a tó is. Évenként egyszer nagy kerítővel halásztak a Mély-gödörben.
Csupán egy ösvény volt, mely elkerülte a templomot. Ez a sűrűn benőtt csapás egy mindig gálicosan kéklő almáskertbe torkollt, s onnét kanyarodott tovább a dombháti kaszálóhoz. A kaszáló szélén magányos nádkunyhó állt. Minden indok nélkül ezt a kunyhót vették gyanúba: valaki onnét ereszkedhetett le. Eddig ott aludt vagy várt, és most leereszkedett. Sümegiéknek is ezen az ösvényen hajtották el a csikójukat. Ádi odahúzódott Zicska mellé. – Hallod? – Úgy látszik, visszafordult. – Kövessük? – Nem bánom. – Nálad van. – Mi…? – A riasztó. – A tőr is itt van. – Add csak egy kicsit… – Melyiket? Hirtelen megkívánta a tenyere a tőr hűvös pengéjét. Kivette Ádi kezéből. Fullasztó volt a hőség a lombok alatt. Néhol csak kétrét hajolva tudtak továbbhaladni, vigyázva, hogy zajt ne csapjanak. Nem szándékoztak túl közel kerülni az idegenhez; csak éppen annyira, hogy lássák, miféle. Flóbert nélkül nem is vállalkozhatnak többre. Ha meg történik valami tolvajlás, úgyis jelentik majd. Átbújtak az almáskert rőzsekerítésén.
Most egyszerre ijedten ugrott fel. Gyors mozdulatától a kotlós megriadt, vad kodácsolással kisöpört az ajtón. Sűrű porfelhőt hagyott maga után, ők meg azon át nézték egymást. Marinka tétován megindult. – Gyere, menjünk ki… engedjük vissza. – Előbb mutasd a kiscsibéket. – Nem! Ádi lefogta a karját, és úgy tolta hátrafelé. – Biztos a babádat tetted a kosárba… Mutasd! – Gyere! – Mutasd! Biztos itt altatod. Már ott birkóztak a kosár közelében, mikor Marinka hirtelen beleharapott Ádi karjába. Erre elengedték egymást. A kosárban egy nagy, hártyafoltos tojás feküdt a szalma között. Marinka durcásan leült. – Most boldogabb vagy? Pedig nektek akartam meglepetést… S két tenyerébe eresztette az állát. – Te is csak elrontasz mindent. Ádi odaült melléje. – Honnét szerezted? – Találtam. – Fészekben? – Csudát. – Hát hol? – Egy igazi keltetőben. – Csak nem loptad? – És ha elpusztult volna? Tudod, hogy hol volt? Kint az erdőben, két fa között… Valaki oda rejtette. Először azt hittem, méhkas, csak aztán jöttem rá, hogy mi.
Csücskét az állához emelte. – Mért mész el? – Mondom, beszélnem kell vele. Érted mikor jönnek a fiúk? – Hétre. – Várjatok meg, míg visszajövök. Addig ne induljatok. Marinka nem válaszolt. A Kapitány elindult. – De gyorsan gyere! – kiáltott utána. Mintha előre érezte volna, hogy meg fogja adni magát Zicska erősebb akaratának: tudta, hogy hazudott, s hogy el fognak indulni. Keresztapi félti őt, és ő is fél, noha nem tudja, mitől. De éppen azért nem tehet másképp. Leoldotta magáról a hálóinget, és úgy szárítkozott tovább a fűben, az üres udvaron, egyedül a tóval és erdővel. Aztán felállt, elindult a szobájába. Közben ismét azt a finomkodó tánclépést próbálgatta, amit az előbb. Utána lábujjhegyre állt, nagyot nyújtózkodott. Úgy érezte, centiket nőtt hirtelen. "Tulajdonképpen nagylány vagyok már" – gondolta. S gyorsan felöltözött. Zicskáék szinte végszóra érkeztek meg. – Hát az öreg? – kérdezték. Marinka elmondta a Kapitány kívánságát, de Zicska hallani se akart róla. Sőt annál jobban sürgette, hogy induljanak.
Marinka Zicskára teríti Ádi szvetterét. – Mit gondolsz, meddig tarthat még? – Attól függ. Egy óra… másfél. – És a ladik? – Mit akarsz most vele? – Csak az el ne sodródjon… – Hurokra kötöttem ki. – Mit csináltál…? Nem értik egymás szavát, úgy recseg minden. Mintha az egész malomház szét akarna esni. S a padló is egyre élesebb szögben billeg. Ez már Zicskának se tetszik. Csak a horgonylánc gyűrűi bírják, csak azok meg ne pattanjanak! De erről nem beszél. – Nem lesz semmi baj – mondja. – Semmi baj se lesz… Ezt ismételgeti makacsul. Egy óra tizenhét… Hatalmas reccsenés. A falon benyúló tengelyvég hirtelen fölfelé csapódik, fölszakítja a deszkafalat, és eltűnik a szemük elől. A következő pillanatban az egész malomház a völgyhajó felé billen, ők meg egymásra zuhannak a sarokban; Marinka legalulra, ott nyöszörög kétségbeesetten, kezében a drótburás viharlámpával – maga sem emlékszik, hogyan kapta fel estében a padlóról. Ádi káromkodva a fejét nyomogatja – a skaba vágódott neki. A szétroncsolt falon szabadon vág be a szél meg az eső, a hullámok fröcskölése az arcukat éri.
– Megbolondultál? Zicska úszkált még egy kicsit, s csak utána mászott vissza. Lábával hosszú hínárszálat húzott magával. Mikor már fent volt, körbetekerte a testét a hínárral, majd egy hirtelen mozdulattal szétszakította. – Láttad? – intett a csendőr felé, s visszadobálta a vízbe a hínárdarabokat. Még jól emlékezett a jaj-tanyai vallatásra, akkoriban az egész falu erről beszélt. Állítólag hetekig bujkált a tanyán a madocsai gyilkos; alkalmi munkára jelentkezett, s nem tudták, kicsoda. Két éjszaka folyt a vallatás, de semmi se derült ki. Semmi biztos. "Igen, dolgozott itt – mondták –, dolgozott egy legény, de az doromlási volt, meg valami írást is mutatott…" Furcsa, hogy a tanyát már azelőtt is Jaj-tanyának hívták. Az ilyen elnevezések sosem véletlenek. Egyszer csak kiderül. – És miért gyilkolt? – Valami lány miatt. Tiltották tőle, ő meg akarta. Zicska sok részletet tudott, hogy hol, melyik pajtában aludt a legény; hogy faragott fakanala volt, amelyet madzaggal kötött a farzsebéhez. Még pecázni is kijárt a holtágra, mesélik.