4 A romlandók. A hínár, a moha. A múlók. A hártya, a len fonala. Nem az eleve valakik, hanem a törők, de nyomban fölnevetők, hogy megint csak összeilleszthetők, az így szívósak, így nem engedők. Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs lett utitárs Befogadván valami messze - hogy mondjuk? - eszme? rendeléséből a jövőt. 5 Messze a kövek és a fémek hatalomátvétele előtt. A hajlíthatók és görbíthetők, a szívósan gyengédek, az ujjnyomásra már válasz-puha anyagok, ők, a soha vissza nem ütők. adtak halk jelet - kéz a kéznek velünk a Föld! 6 Fú a szél, kopik a talaj, fölkúszik, óriási hal, az évszázadok mélyvizéből a templom, - íze, húsa nélkül. Száll a por, vékonyul a föld, emelődik ünnepi tálca diszében a dög: a ledőlt fejedelmi palota váza. Hányingerelten köpdösi vissza a tisztára szopott bordát, ivet, oszlopot az idő. Nem ez kell neki. 7 Nem a kövek és nem a fémek. Nem a bronzpajzsok, a porfiredények, a hivalgók, a haszonélvezők. Hanem a pálmalomb kötények, a kókuszcsészék, a zsuppháztetők. Nem a katakombák, nem a tornyok.
Sikító kő, ez furcsa egy kicsit. Nézzük csak itt az ablaknál... hohó, Hisz ez gyerek, valóságos gyerek. Jó estét, kis öcsém Vagy kis hugom... nem is tudom, mi vagy? Hogy a manóba jutottál ide? Megszöktél úgye szüleidtől, Te kis gonosztevő! De mit beszélek én megint, Milyen bolond beszédek már ezek! Hiszen pólyában van szegényke, Talán épen ma született. Vajon kik a szülői? Tudnám csak, vissza is vinném nekik. De már ez mégis csak cudarság Igy elhajítani a gyermeket, mint Az elviselt bocskort, cudarság. Ezt a disznók, de még A rablók sem teszik. Pólyája vén kopott ruha, Szegény asszonynak gyermeke... Hm, hátha gazdagé? s azért Takarta anyja e rongyokba, hogy Ne is sejthessék úri származását? Ki tudja, nem tudhatja senki sem, Már ez titok, s örökre az marad. Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?... Ki? Én leszek! Biz isten, az leszek, apád, Miért ne? fölnevellek tisztesen. Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha A munkából végkép kivénülök, Számomra majd te lopsz. Ez így van, Igy mossa egyik kéz a másikat.
"Megvan! " szólt gyermekes örömmel, "Megvan! nem hagytam elröpülni, Nem tébolyodtam meg... tudom, Mi történt: én szabad vagyok... Szabad tehát a nemzet, a haza? " A börtönőr mogorván válaszolt: "Mi gondod a hazára, golyhó? Köszönd meg, hogy te vagy szabad. " De a rab ezt nem hallá, mert esze Már messze, messze járt... bejárta A félvilágot, azt a sírt kereste, Amelyben édes kedves hölgye alszik. "Először is hozzád megyek, Lelkem halotta, " így szólott magában, "Hozzád megyek; miként te fölkerestél, Ugy fölkereslek én most tégedet, Hogy megcsókoljam azt a földet, Mely néked nyúgodalmat ád!... Oh, mily soká tart, míg e láncot Kezem-lábamról leverik; Ez a néhány perc hosszabb, mint valának Itt átnyomorgott hosszu éveim! " 19 Mint anyjának tejét a gyermek, Olyan mohón, oly édesen Szivá a szabad levegőt, S minden lehellet egy-egy kínos évet Emelt le bágyadt lelkiről, Míg ez könnyűnek érezé magát, Mint a pillangó, s szerteröpködött A természetnek uj virányin S szivének régi szép emlékein. Megifjitá a tiszta levegő, Megifjitá lelkének erejét, De teste vén és roskatag maradt, Csak vánszorogva, botra dőlve ment.
Itt azt írja le, hogy a társadalommal ellentétben, ahol idegennek érzi magát, a természet olyan, mintha az otthona lenne. Ide még nem tette be a lábát a civilizáció és nem tudta felborítani az ősi rendet, harmóniát. A természet szépségeit bárki élvezheti, akármilyen vagyoni réteghez is tartozzon. "Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, / Melyet árendába nem ád még a világ. "Felhozza még példának itt a holdvilág mellett az "éltető levegőt" és a természet neszeit is ("legszebb hangú szimfónia"). A verset a természet magasztalásával zárja, melyben feltünteti, hogy ő már csak ebben az ősharmóniában tud létezni, csak ez maradt neki. Csokonai ezen verse minden szempontból igen összetett költeménnyé nőtte ki magát a hajdani gyermek alkotásából. Igen komoly kritikát fogalmaz meg benne, emellett azonban nem szorultak hátrányba a magávalragadó leírások sem. Alapjában véve a vers bővelkedik mind a költői képekben, mind a mély gondolatokban, amely egy egészen különös, különleges alkotássá teszi, még azok számára is, akik különben nem kedvelik különösképpen Csokonai költészetét.
De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok! Figyelmez a rab, mindinkább figyel, Ugy elmerűl a hallgatásba, Hogy lélekzeni sem mer, S bezárt lelkét e hangok megnyiták, Mint a virág kelyhét a napsugár, És ajka mosolyogni kezd, Tíz hosszú esztendő után először! Madárka szállott a börtön falának Párkányzatára közel ablakához, Ott űl a kis madár s dalolgat, Ah, milyen édesen dalol! És szólt a rab, vagy csak gondolkodék, Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja A kedves vendéget szava: "Oh istenem, mi jól, mi jólesik! Először hallok ilyen hangokat, Mióta itt vagyok, pedig már Nagyon régóta vagyok itt. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj, Eszembe jut dalodról, Hogy egykor éltem, hogy még most is élek, Eszembe jut dalodrul ifjuságom, A régen régen elszállt ifjuság, E szép tavasz, s ezen tavasznak Virága, a szép szerelem! Dalod fölkelti szenvedésimet, De egyszersmind meg is vigasztal, S a megvigasztalt fájdalom talán Még édesebb, mint maga az öröm. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!... Ki küldött hozzám tégedet?
S akkor az Isten szerze meleget s napkeleti szárasztó szeleket s lőn hogy a nap hévsége megsütötte Jónás fejét, és megcsapván, felette bágyadttá szédítette, ugyhogy immár úgy érzé, minden körülötte himbál, mintha megint a hajón volna; gyomra kavargott, és gyötrőn égette szomja s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek. " S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban a széleslombu, kövér tök miatt, hogy hűs árnya fejedről elapadt? " S felelt, kitörvén Jónásból a méreg: "Méltán haragszom azért, mígcsak élek! " És monda akkor az Isten: "Te szánod a tököt amely egy éjszaka támadt s egy másik éjszaka elhervadott; amelyért kezed nem munkálkodott; amelyet nem ápoltál, nem neveltél, lombja alatt csak lustán elhevertél. És én ne szánjam Ninivét, amely évszázak folytán épült vala fel? melynek tornyai vetekedve kelnek? mely mint egy győztes harci tábor terjed a sivatagban, és utcái mint képeskönyv amit a történet irt, nyilnak elém?
Nem irgalomra Lesz szüksége a földnek. A buta bestiát, a gőgöt öld meg Bennünk, Uram, Különben minden hasztalan, Óvj meg minket a hatalomtól! Vas István: Katakombák Szent Ágnes hamvait ma már ezüst Koporsó őrzi s bronzszobor fölötte. De akkor milyen szűk helyen feküdt S milyen szegényes pince földje födte! Ügyetlen rajzok, csontok, mélyedés, Éppen hogy helye volt a feszületnek. Ez a sivárság, ez volt az egész? A legnagyobb dolgok mind így születnek. És nemsokára Konstantin kora... Később máglyák égtek, harangok zúgtak S Bizánc aranyba dermedt fintora Felelt az itt szétporladt vértanúknak. Ölelni nyirkos pinceköveket, Míg kint a hatalom viharja tombol, S aki túlélte, maga öletett És részt kapott az örök hatalomból. Unt cirkusz! Vasszabály! El innen, el! Ős vezeték fut születő koromba. Keserű, torz tapasztalást felel Gyötört agyamnak minden katakomba. Wass Albert: Előhang Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körűl vagynak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Állj meg tehát virágok szentje, s nézd: gyepüm alatt foly egy erecske, kék mint az ég, mosd meg vizében két szemed s feküdj le a virágzó rozsba... és miként anyád sok hajnalon, úgy ringat el majd két karom. Jönnek ide éneklő parasztok kiszürcsölni a kút vizét. Mindegyiknek arany a szája, tanakodnak felőled sokszor, de el nem mondom, hogy te itt vagy, mert amikor így ring a dél, költő csak, vagy dongó henyél. Ha szamáron járó pásztorok kergetnének nyírfa bottal; szólnék, hogy útnak eredtél, hogy jössz te csak és elmerülsz s így hiába leng sötét szakálluk: utánad már a szél lobog s veri sugárzó homlokod. Este meg, ha jönne a nyáj, Cserépszilkébe fejném meg a kerekszemű juhaimat... s te néznéd, hogy egy boldog bárány térdre borul és úgy szopik —— még azt is mondta a menyecske,. hogy várjam míg bágyad az este. S feleltem én: szép teremtés! rozsod hiába virágzik, gyepüd alatt folyhat erecske: te fehérebb vagy a liliomnál, s a dél ád tenéked illatot.... én nem azért, hogy nem tehetem, de kezem kendődre se vetem.