Itt van ez a Titusz, ki nem más, mint I. Ferenc, aki nagyjából olyan, mint ma a NATO fôtitkára, és itt van a nagy nemzetközi ügy, amelynek élére a kor eme Titusza áll. Ez a nagy nemzetközi ügy pedig az igazságtalanság és a káosz megszüntetése, konkrétan az istentelen Napóleon megfékezése, a béke- és nyugalomteremtés. A Titusszal való azonosítás azért pikáns, mert Titusz ifjabb korában feslett életu, amorális szörnyeteg volt, késôbb mégis nagy béketeremtô és virágzást hozó császárként emlékeztek rá. Ez azért Ferencre nem volt jellemzô, még akkor sem, ha késôbb még a Révay-lexikon is szokatlan hevességgel reakciósnak titulálja. Az analógia csak azt jelzi, hogy Berzsenyi számára a római birodalom az eszményi világ, ahol van egy nagy császár, aki az impériumot egyben tartja. A világ forrongása helytelenítendô zurzavar, amiben rendet kell csinálni, és Berzsenyi I. Ferencben látja azt, aki képes erre. Az impérium gondolata hogyan fér meg a magyar és a nemzeti gondolattal? Merthogy mindkét szó nagyon hangsúlyosan, mintegy felszólításként ott van a versben, az elején, majd a végén: Forr a világ bús tengere, oh magyar!
Berzsenyi Dániel - Magyarokhoz I. MŰFAJ, VERSFORMAA vers Horatius egyik megállapításához méltóan ("egy műalkotás megéréséhez kilenc esztendő szükségeltetik") több, mint tíz év alatt nyerte el végleges formáját. 1810-ben készült el a negyedik (utolsó) változata. Az 1816-os kiadás második könyvében szerepel, s a költő egyik leggyakrabban idézett alkotása. Műfaja hazafias óda, versformája alkaioszi strófa. Formai szempontból, történelmi-mitológiai apparátusát tekintve klasszicista alkotás, de történelemszemlélete, emocionális és képi ereje már romantikusnak mondható. Berzsenyi – saját poétikai szemléletének is ellentmondva – e versében gyakran él az áthajlás eszközével, amit szintén a romantikus szenvedélyesség magyaráVEZETÉS (1-3. VSZ. )A vers első három szakasza a bevezetés. A megszólaló személy (a beszélő) nem azonosítható. A megszólított: magyar = magyarság. A beszélő – mint a próféták – a múlt történelmi dicsőségét ("Árpád vére", "Nyolc századoknak vérzivatarja... ") és erkölcsi magaslatát állítja szembe a megszólított kor, a jelen "veszni tért erkölcsével".